2014. július 4., péntek

Kutyás vagyok... :)

"Van a kutyatartó, akinek van egy vagy több kutyája, rend szerint "tárgyként" funkcionálnak (pl. házőrző jelző berendezés az udvaron) nála az ebek, maximum enni inni kapnak, de egy jó szót, simogatást nem, sétát, foglalkozást azt végképp nem, sőt van amelyik undorodik a kutyaszőrtől vagy nyáltól.
Van a gazda, aki érzelmileg is kötődik a kutyájához, kommunikál vele és gondoskodik a négylábú barátjáról, annak mozgásáról és szán rá időt a szabadidejéből.
Van a KUTYÁS, aki szimbiózisban él a kutyájával, minden rezdülését ismeri és a legértékesebb számára az az idő, amit vele tölt... lehet játék, tréning, vizsga, verseny, vagy csak úgy nézünk ki a fejünkből és végigsimítjuk azt az okos, intelligens fejet amit az ölünkbe tett a mi legjobb barátunk... Minket nem zavar a nyál, a szőr, a sáros tappancs nyomok a ruhánkon. Széles mosollyal ugrunk el a boltba kutyázás után valami kajáért, miközben úgy nézünk ki, mint a kijáró disznók. Már "Kutyás vagyok, nem csöves" feliratú ruhára is gondoltunk, de minek- kinek is magyarázkodjunk ezzel? Az emberek többsége ezt nem érti, rendszerint hülyének nézi a KUTYÁST. De ez minket cseppet sem zavar, mert aki ebbe nem kóstolt bele, akinek még nem sikerült az érzelmi intelligenciáját erre a szintre fejleszteni, az nem is értheti. Annak a kutya lehet zavaró, lehet "tárgy", de semmiképpen nem társ. Mi pedig meglátjuk még az ő kutyájában is azokat a nagyszerű tulajdonságokat, amelyeket ő valószínűleg soha nem fog érzékelni, sajnos.." 


2014. június 21., szombat

érdekes...

...ha egy pasi kitekintget a kapcsolatból, akkor az belefér és megbocsátható (lenne), de ha a nő ezek után kiadja az útját és máshol keresi a boldogságot, akkor az egy utolsó ribanc lesz. Egyértelmű.

Amúgy jól vagyok. És boldog vagyok. Itthon, Baján. Ideköt minden: a barátaim, a családom, a kutyám és a kutyaiskola, a sport, a munkám és most már egy olyan ember is, aki hónapok óta itt volt az orrom előtt, csak vak voltam, hogy kinyissam a szemem... Úgy érzem, hogy minden téren hazaértem. Nyugodt vagyok, megszűnt a hétköznapi stressz és valami hihetetlen lelki béke lett úrrá rajtam... :) Jó, hogy nem mentem el innen.

Ja, és most már a leendő lovam is ideköt... Bemutatom Táncost, aki ma 3 hetes és ha minden a tervek szerint alakul, akkor az én harci pacajom lesz :D




Szóval, Ő Táncos, aki arról kapta a nevét, hogy már 1-2 naposan szökdécselt... Most meg már pláne, próbálgatja az erejét a leányzó. Anyja lipicai, apja nóniusz, szóval nem lesz kicsi... Sokat kell még tanulnom a lovakról, de azt hiszem, Ő nekem született, és együtt növünk majd fel a feladathoz. Együtt tanuljuk meg a "szakma" csínját-bínját, és remélem, hogy tökéletes párost fogunk alkotni. :)

A nyári szabira még augusztusig várni kell, de azért igyekszünk kihasználni a hétvégéket is: ma családi kaja unokaöcséméknél, holnap Halason kick box bemutató, jövő hétvégén pedig Vácra megyünk. Úgy szép az élet, ha zajlik és ha az elképzelt jövő szépen, lassan megvalósul... :)

2014. június 8., vasárnap

van ez így

"15 perc nagyon hosszú idő,
Szerelmek múlnak el, változhat a jövő..."

és én most boldog vagyok.

2014. június 6., péntek

J

"Lesznek találkozások... Amik fenekestül forgatják fel a világod. Érkezni fog valaki, aki darabokra szed, majd újra összerak, rávilágít a hibáidra és folyton többre sarkall. Te persze félni fogsz. Reszketni fog minden porcikád, de a végén úgyis a kíváncsiságod győz és teljesen átadod magad neki. Lehet, hogy nem is érted majd miért, hisz Ő csak mesél, nevet, szóval tart. Támogat, felvidít és közben szép lassan megtanít élni. De talán nem is tudatosan teszi. Egyszerűen a lényéből fakad. Derűs, vidám és olyan erősen vonz magához, hogy képtelen vagy ellenállni neki. Ahogy telnek a hónapok, úgy leszel egyre biztosabb abban, hogy az életed már sosem lehet olyan, mint korábban, hisz lassacskán teljesen átszínezi a világod. A szürkéid szivárványszínekre cseréli, és közben te is észrevétlenül változol. Elindulsz egy úton, amelyre egyedül sosem léptél volna. És ő ott lesz végig, és fogja a kezed. Melletted lépdel. Vigyáz rád. Mosolyog. És Szeret."

2014. május 22., csütörtök

májusi idézet

"Ok nélküli találkozások nincsenek:
Minden ember valamilyen céllal érkezik egy másik ember életébe.
Több milliárd ember él a Földön. És Te mégis pont ezekkel az emberekkel találkozol. Gondold csak végig, szerinted véletlen? Ugyan, hát hogyan is lehetne!
Van, akinek elég csak egyszer besétálnia, hogy lásd és tudd, mi dolgod van vele az életben. De másnak el kell sétálni ezerszer, míg egyáltalán az életed része lesz. Akár csak egy éjjelre, de lehet a halálod napjáig marad. Lehet, az ötödik ember, akit holnap látsz az utcán, fél év múlva melletted ébred. Vagy, akivel eddig csak maximum köszöntetek, hirtelen az egyik legfontosabb szereplő lesz az életedben.Mindennek és mindenkinek megvan a saját ideje. Annak is, hogy kiderüljön a találkozás oka. Ehhez sokszor rengeteg idő kell. De, amikor rájössz, azt is megtudod, miért pont akkor kellett megtudnod mindezt.
Te nem tudod, de az élet tudja, mikor és mennyit bírsz el valójában. Ennek megfelelően küldi a segítőidet az életedbe. Mert mindenki egy segítő. Mindenki, akivel kapcsolatba kerülsz, egy apró kis darabot hordoz belőled. És pont akkor jönnek, amikor ezt a darabot magadba kell illesztened. Akár a szívedbe, akár a lelkedbe, akár a testedbe. Ezért kell nyitottnak lenned és ezért kell menned. Ezért nem állhatsz egy helyben, hanem haladnod az úton nyitott szemmel. Mert az élet folyamatosan küldi az embereket, és Te ösztönösen tudni fogod, ki az, akivel dolgod van . Bíznod kell ebben az ösztönödben. Nem tudsz rosszul választani. Mert, ha az a választás éppen pokoli kínokhoz is vezet, Neked akkor éppen arra volt szükséged, de ezt majd csak később érted meg.
Minden ember okkal érkezik az életedbe. Fogadd el és fogadd be. Az idő majd úgyis megmutatja, ki milyen céllal érkezett. Te is okkal érkezel mások életébe, Te is mások darabjait hordozod saját magadban…"


2014. május 13., kedd

Szituáció

Az a nagy harci helyzet, hogy egy olyan időszakom következik, amikor beindul a pörgés. Próbálom összehangolni az életemben a melót, az edzést és immáron a kutyaiskolát is, mert Dexter lába már teljesen meggyógyult... A hétvégéimet pedig Attilával töltöm :) 
A kórházunk nyert egy pályázatot, és ezért május végétől (vagy június elejétől) 15 alkalommal (heti 2x) kell kimennem majd Bátmonostorra tornát tartani. Heti 2x lesz kutyaiskola is, ezért azt találtam ki, hogy munka előtt, reggel 6 óra körül fogok járni edzeni, illetve majd Attilával is tudok kondiba menni, Pécsen.
Remélem, hogy lesz erőm ehhez az elkövetkező két hónaphoz... Valaki szerint sokat vállaltam be, és nem muszáj nekem minden téren megfelelni mindenkinek... De én csak egy embernek akarok megfelelni: magamnak! :)
Muszáj dolgoznom, mert céljaim vannak: Dexterrel a munkavizsga, majd nyár végén el szeretnénk menni Montenegróba nyaralni. (Mármint Attilával és a szüleivel. Dexter addig Jászárokszálláson fog nyaralni, a tenyésztőjénél :D) Spórolós, sportolós, dolgozós időszak jön most, úgyhogy hatalmas nagy hajrá nekem! :) 

Telefonos kép a tegnapi kutyasuliból :)

2014. május 4., vasárnap

Semmi

-Azért nem félek tőled, mert már tudom, hogy ha egyedül vagyok, akkor sincs semmi...
-Igen, jól mondod. Akkor nincs semmi.

2014. április 17., csütörtök

nincscím, mert zagyva

Néha olyan jó lenne egy olyan kapcsolat, amiben nincs min idegeskedni, vagy idegesíteni magam... Amiben nem kell várni. Folyton csak várni. Várni az együtt töltött időre, ami pillanatok alatt elrepül, hogy aztán elölről kezdjem a várakozást.... Minden estét együtt tölteni, minden napot együtt indítani... Erre vágyom! Vagy mégsem? Elég nekem a hétvégi találkozások rövid, de annál nagyobb öröme? Mikor jön már el az az idő, amikor nem kell a vasárnap estéket egyedül töltenem, hogy aztán reggel egyedül kezdjem meg a hétköznapi robotot?
De ha lenne egy normális, hétköznapi nemtávkapcsolatom, amiben nem kell idegeskednem... akkor honnan tudnám, hogyan érezném, hogy élek?


2014. április 2., szerda

idevágó

 "Történhet bármi a világban. Lehet kitűnő munkánk, jól fizető állásunk, bejárhatjuk a világot. Elérhetjük a csillagokat, de mégis, életünket a MÁSIKHOZ fűződő viszonyunk határozza meg. Körülötte forog a világ, a gondolataink, bármit teszünk. Nő és férfi viszonya határozza meg a világot, ez mozgatja, ez viszi tovább. A Másik mindig benne van a kávéban, a finom ebédben vagy éppen az odaégett vacsorában, egy könyvben, a déli harangszóban, egy illatban, a szépre sikerült gondolatban... mindenben. Ha nehéz a munka, ha sikeres vagy, ha rossz napod van, ha ragyog rád a napfény, mind-mind miatta van. A másik miatt. A Nő miatt. A Férfi miatt. Bármit teszel, ott van mindenben. És ennek így kell lennie. Mert Nő Férfi nélkül, Férfi Nő nélkül nem teljes. Csak együtt. Ketten."

 (Csitáry-Hock Tamás)

Gondolat lecsapolás

Annyi mindenről kéne írnom... Sportról, munkáról, kutyáról, a megsérült kezemről és a vállamba kapott tetanuszról, a lovaglásról, mert lehet, hogy ez is jelen lesz az életemben mostantól, arról hogy felmerült: elköltözöm Bajáról, pedig nagyon félek, hogy balul sülnek el dolgok... Aztán most inkább írok csak pár sort... 

Hatalmas lépéseket kéne megtennem és én félek. Félek, hogy valami nem fog stimmelni és tönkreteszem az egész bajai életemet... Pécsre kéne mennem. Vissza. Attilához. Dexterrel együtt. De még korai... Pedig már erről van szó... Nem akarok elkapkodni semmit, de már erről van szó. Félek itt hagyni a munkámat, pláne úgy hogy ott még nem is kerestem. Biztos itt a helyem, és itt nincs olyan, hogy meggondoltam magam, visszajövök melózni... Pedig én nagyon-nagyon szeretek itt dolgozni. Szeretem a kolleganőimet, a főnökeimet... Biztos, hogy sokszor hazajárnánk majd, de... Akkor én már itt csak vendég lennék, és nem akarom ezt. Imádom Baját... Hiányozna nagyon a Duna illata, a séták a Sugó parton... Pécsen nincs víz... és ez elszomorít. 

Ugyanakkor eszembe jut, amit múltkor mondott a főorvos asszony: hogy soha ne a karrier, a munka legyen az első, hanem a szeretteink, a család. Már pedig én nagyon szeretem ezt a srácot, mert nem minden fiú ajánlja fel, hogy költözzem oda, kutyástul... Eszembe jut, hogy ez csak egy munka, és dolgozni kéne máshol is. Ugyanúgy gyógytornász lennék, ugyanúgy néniket, bácsikat, törött, sérült, műtött végtagokat tornáztatnék. És azzal lennék, ahhoz térnék haza esténként, akit szeretek. Ez a nem mindegy. De készen állok én arra, hogy teljesen önállóvá váljak? Előbb-utóbb lépni kell, mert nem akarok évekig távkapcsolatban élni.

És ha rosszul sül el? Aztán eszembe jut, hogy nem sülhet el rosszul, mert én máshogy akarom, máshogy képzelem, és az utóbbi egy évben minden sikerült, amit bevonzottam magamnak, mert én ebben hiszek.

Nem sülhet el rosszul, mert ha van egy fiú, aki azt akarja, hogy kutyástul költözzek hozzá, akkor az már jelent valamit, nem? 

Nem nagy dolog, de ha a tegnapi beszélgetésre gondolok, akkor minden kétségem elszáll... Rendeltem netről két Everlast pulcsit, és rájöttem, hogy én már csak ilyen sportos maradok, szerintem az életben nem fogok pénzt kiadni nőies pulcsikra... és ezt meg is osztottam Attilával. Ő erre pedig azt reagálta, hogy pont ez tetszik neki bennem, és hogy azért szeret aki/ami vagyok. Azt hiszem, ez elég meggyőző volt. Végre, így vagyok jó valakinek, ahogy vagyok: sportosan, néha sebesen, fájósan, izomlázasan, néha hisztisen, de legfőképpen: mindig kutyásan.


2014. március 25., kedd

Gondolatok a Szent Rókus Kórházból

Azért szeretek kórházban dolgozni, mert nagyon sok emberrel találkozom, sok sorsot megismerek, és mondhatni még barátokat is szerzek...
Csodálatos érzés, amikor hétfőn bemész és a nénik csillogó szemmel néznek rád, mert a "tornásznővérkéket" várták egész hétvégén... Amikor könnyes szemmel kapja valaki el a kezed, a búcsúzás pillanatában, mert viszi haza a betegszállító és rebegve mondja, hogy sosem tudja meghálálni azt, amit érte tettél, mert nélküled nem jutott volna semmire... Amikor együtt tudsz nevetni egy olyan beteggel, akit már nagyon jól ismersz, mert négy hónapja bent fekszik, és hiába "kínzod meg" nap mint nap, ő mégis vár... Amikor egy agyvérzett, veled egyidős srác lassan, tagoltan elmondja, hogy nem itt a baleseti sebészeten, hanem majd egy ivóban szeretne veled legközelebb találkozni... Amikor kapsz egy sms-t valakitől, aki már fél éve jár hozzád tornázni, hogy "most voltam a főorvosnál és LOVAGOLHATOK!" - tehát elértétek a közös célotok... Amikor egy éber kómás férfi előtted próbálja meg kimondani az első szavakat, és előtted mozdítja meg a hüvelykujját... apró csoda, de mégis csoda! Amikor egy váll műtött hölgy elmondja, hogy a szomszéd utcában lakik, pont rálát az emeletről a házunkra és ő igazából ismer már engem baba korom óta, mert anya vitt engem a bicikli csomagtartóján és ő emlékszik erre... és én elgondolkodom azon, hogy mindig meg kell becsülni az embertársainkat, mert sosem tudhatod, hogy 20 év múlva kiből lesz olyan szakember, aki segíteni fog a te bajodon is... Amikor a főorvosasszonnyal ülsz egy asztalnál és elmondja az élet legnagyobb és legfontosabb dolgait, történetesen, hogy mindig a család legyen az első és ne a karrier... Amikor megkérdezik, hogy "te miért nem orvos lettél?" és elismerik a tudásod, vagy amikor egy ápoló tanulónak mondja a főorvos, hogy a "gyógytornászoktól is sokat lehet ám tanulni!"
Na, ezek azok a pillanatok, amiért igenis megéri csinálni ezt az egészet. A szakmát. A hivatásom. Még akkor is, ha néha vannak olyan napok, amikor nem könnyű. Még akkor is, ha nyelni kell. Még akkor is, amikor megfordult a fejemben a költözés...  Szeretem ezt csinálni, és még szeretném is nagyon sokáig. Vagy itt, vagy máshol, de gyógytornászként.

2014. március 24., hétfő

Veszélyes...

"Nem emlékszem, hogy mikor változott meg minden, csak éreztem, hogy megtörtént. Egy nap még legyőzhetetlen voltam, érinthetetlen, a következőben a szívem mintha a mellkasomon kívül vert volna, kitéve minden veszélynek."


2014. március 12., szerda

Nincs nálam jobb!

Néha úgy el tudok bizonytalanodni... A munkámban, a szerelemben, a sportban... Hogy jól csinálom-e, megéri-e csinálni...? Aztán végül mindig rájövök, hogy "csak felfelé jó az irány!" Ezentúl ehhez fogom tartani magam, az élet minden területén: 


2014. február 24., hétfő

"Könnytengerben úszom tovább..."

"Ha nem látod a lábnyomait eső után az aszfalton, ha nem lesz a sarokban a kedvenc takarója, ha nem lesz az edénykéje a megszokott helyen, ha nem látod a csillogó vízcseppeket mindenhol, amikor ivott, ha nem lóg a póráz az előszobában, ha nem indulsz el télen-nyáron vele az utcán, ha nem hallod kis mancsai kopogását, ha nem kapja fel a fejét legkisebb mozdulatodra, ha felriadsz éjjel, mert hiányzik valami, aminek a léte idáig benne volt mindenben...
...akkor előveheted a kopott nyakörvet, az elnyűtt játékot, a megrágott távirányítót, az összenyálazott könyvet, a képeket. Akkor végig tudod nyugodtan gondolni, mi volt, amíg hozzád tartozott. Hogy miért nem adtál neki, mikor türelmesen ült melletted és várt egy kicsi, nagyon kicsi falatot. Hogy miért nem mentél vele rögtön, amikor láttad, hogy mennie kell. Amikor kiabáltál vele a szétrágott papucs miatt, pedig egész nap rád várt. Mert az egész életét azzal töltötte, hogy rád várt. Mert dolgoztál, tanultál, moziba, strandra mentél. És ő várt. Nem haragudott, nem hibáztatott, nem panaszkodott. Öröm volt neki az is, ha várhatott rád. Nem értette, miért nem mehet veled mindenhová, hiszen neki az volt az álma: mindenhol veled, mindig.
De az ő életét a tiéd határozta meg, az ő vágyait a tieid irányították. Az ő álmait te álmodtad meg helyette.
Vedd elő a képeit. Mindet tedd félre, csak kettőt tarts meg. Egy olyat, amire ha ránézel, elmosolyodsz. És egy olyat, amitől elsírod magad.
Ha jól választottál, csak egy kép lesz előtted."


2014. február 13., csütörtök

Instagram

Most hogy nekem is van egy nagyon intelligens telefonom, csatlakoztam én is egy olyan közösséghez, ami eddig se hiányzott az életemből... Na, de csak úgy mondom, hogy most már én is megtalálható vagyok ezen a csodálatos oldalon: 


Mondjuk, nem tudom, hogy milyen gyakran fogok képeket feldobálni, mert mint tudjuk, minden csoda három napig tart és a Nikonnal még mindig jobban szeretek fényképezni, mint bármilyen okostelefonnal... :D