Gondolat lecsapolás

Annyi mindenről kéne írnom... Sportról, munkáról, kutyáról, a megsérült kezemről és a vállamba kapott tetanuszról, a lovaglásról, mert lehet, hogy ez is jelen lesz az életemben mostantól, arról hogy felmerült: elköltözöm Bajáról, pedig nagyon félek, hogy balul sülnek el dolgok... Aztán most inkább írok csak pár sort... 

Hatalmas lépéseket kéne megtennem és én félek. Félek, hogy valami nem fog stimmelni és tönkreteszem az egész bajai életemet... Pécsre kéne mennem. Vissza. Attilához. Dexterrel együtt. De még korai... Pedig már erről van szó... Nem akarok elkapkodni semmit, de már erről van szó. Félek itt hagyni a munkámat, pláne úgy hogy ott még nem is kerestem. Biztos itt a helyem, és itt nincs olyan, hogy meggondoltam magam, visszajövök melózni... Pedig én nagyon-nagyon szeretek itt dolgozni. Szeretem a kolleganőimet, a főnökeimet... Biztos, hogy sokszor hazajárnánk majd, de... Akkor én már itt csak vendég lennék, és nem akarom ezt. Imádom Baját... Hiányozna nagyon a Duna illata, a séták a Sugó parton... Pécsen nincs víz... és ez elszomorít. 

Ugyanakkor eszembe jut, amit múltkor mondott a főorvos asszony: hogy soha ne a karrier, a munka legyen az első, hanem a szeretteink, a család. Már pedig én nagyon szeretem ezt a srácot, mert nem minden fiú ajánlja fel, hogy költözzem oda, kutyástul... Eszembe jut, hogy ez csak egy munka, és dolgozni kéne máshol is. Ugyanúgy gyógytornász lennék, ugyanúgy néniket, bácsikat, törött, sérült, műtött végtagokat tornáztatnék. És azzal lennék, ahhoz térnék haza esténként, akit szeretek. Ez a nem mindegy. De készen állok én arra, hogy teljesen önállóvá váljak? Előbb-utóbb lépni kell, mert nem akarok évekig távkapcsolatban élni.

És ha rosszul sül el? Aztán eszembe jut, hogy nem sülhet el rosszul, mert én máshogy akarom, máshogy képzelem, és az utóbbi egy évben minden sikerült, amit bevonzottam magamnak, mert én ebben hiszek.

Nem sülhet el rosszul, mert ha van egy fiú, aki azt akarja, hogy kutyástul költözzek hozzá, akkor az már jelent valamit, nem? 

Nem nagy dolog, de ha a tegnapi beszélgetésre gondolok, akkor minden kétségem elszáll... Rendeltem netről két Everlast pulcsit, és rájöttem, hogy én már csak ilyen sportos maradok, szerintem az életben nem fogok pénzt kiadni nőies pulcsikra... és ezt meg is osztottam Attilával. Ő erre pedig azt reagálta, hogy pont ez tetszik neki bennem, és hogy azért szeret aki/ami vagyok. Azt hiszem, ez elég meggyőző volt. Végre, így vagyok jó valakinek, ahogy vagyok: sportosan, néha sebesen, fájósan, izomlázasan, néha hisztisen, de legfőképpen: mindig kutyásan.