Életemben először komolyan megfordult a fejemben a gondolat, hogy "én ezt nem élem túl..." Tegnap reggel, amikor elindultam gyakorlatra, akkor még nem volt olyan rossz a helyzet időjárás terén: "csak" havas eső esett és hideg volt, jártak még a buszok is. Aztán a gyerekklinika ablakból kinézve egész nap csak szörnyülködtünk, hogy milyen időjárás ez már, pláne márciusban? Aztán délután háromkor kiengedtek minket... Katával felszálltunk egy 30-as buszra, de már a buszmegállóig eljutni is elég nehéz volt: szembe fújt a szél, a szemünket vágta a jeges hó, és kínunkban nevettünk... Aztán pár perccel később már egyáltalán nem volt kedvem vigyorogni... A busz, amire felszálltunk, néhány száz méter után megállt, és leszállított minket, mert az emelkedőn elakadt egy autó és nem tudtunk továbbmenni... 20 perces séta várt rám, hazafelé... A szél hol szemből fújt, hol hátulról, aminek az lett a következménye, hogy a szememet alig tudtam kinyitni, a kabátom eleje páncélként megfagyott, a hátam meg csak azért nem fázott, mert a gerincembe épült a hátizsákom... A kabátom térd fölé, a csizmám térd alá ért, így a térdemen teljesen átfagyott a nadrág, mire beértem az albérletbe... Ledobtam a nadrágomat és vörösen izzott mindkét ízület, és sajogtak rendesen... Az öt órási busszal terveztem hazamenni, de most az egyszer taxival akartam eljutni az állomásig. Egy sem vette fel... Kiküzdöttem magam a 30-as megállóig, de ott negyed óra fagyoskodás után rájöttem, hogy innen nem fog busz indulni... Egy fogorvosis csajszival ketten indultunk meg gyalog az állomásra... Egy kínszenvedés volt a következő 40 perc, amíg leértem... A szél kb. 90 km/h-val fújt, mindig másik irányból... Hol hátulról, és akkor szinte szaladtam, csúsztam előre, mert nem tudtam megállni, hol elölről, amikor meg kis híján kitépte a laptopot meg a bőröndöt a kezemből... A legrosszabb pillanatom az volt, amikor az út közepén kapaszkodott belém a szél, vágta a szemem, alig kaptam levegőt, de tovább menni sem tudtam, mert olyan erővel fújt, hogy egy lépést nem bírtam tenni előre... Ekkor már a sírás határán álltam, amikor egy táblába kapaszkodó, vadidegen srác nyújtotta felém a kezét, és húzott oda az oszlophoz, hogy ketten kapaszkodjunk belé... Ott álltunk két percig és vártuk, hogy csillapodjon a szél... Nagy nehezen tovább indultam, és mire odaértem az állomásra, már tényleg ott tartottam, hogy elsírom magam. Féltem felszállni a buszra, mert attól tartottam, hogy egy árokban kötünk ki, és nem érek haza egészben...Lekéstem az öt órási buszt, de akik ott voltak, azok mondták, hogy nem is jött... Egy vacogó csoporttárs Robira bukkantam, aki- szegedi lévén- előbb felszállhatott, mint én, de foglalt nekem helyet... Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor lehuppantam mellé és a busz lassan megindult Bajára, háromnegyed hat körül... A kesztyűmet levéve vettem észre, hogy a bal kezemen ödémásak lettek az ujjaim: kőkeményre és vastagra dagadtak... Szerencsére, ez 2 óra alatt elmúlt... Este nyolcra értünk haza, ahol még 10 percet ültem a váróban, és az volt az igazi boldogság, amikor az én Robim is belépett az ajtón, majd megkerestük papát és hazavitt minket kocsival...
A helyzet itthon sem sokkal jobb: ha nem is 90 km/h-val, de fúj a szél és szakad a hó... Akartam menni ma edzeni, de amikor kikísértem Robit a kapuig, akkor rájöttem, hogy nem megyek én ma sehova... Itthoni edzés lesz, meg szakdoga írás, és most legalább semmi nem tántorít el tőle... És... örülök, hogy élek. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése