Túlcsorduló gondolatok az üvöltés határán

Többek közt azért szeretek blogolni, mert amikor már úgy érzem, hogy felrobban az agyam, akkor le tudom ereszteni a gőzt. Most pedig nagyon úgy érzem. Ismételten nagyon elegem van abból, hogy nekem itt kell laknom. Elegem!!! Gyűlölöm ezt a helyet. Láttam itt meghalni Anyát, láttam innen kiköltözni Zoli aput, a kutyám az ölemben halt meg. Hát, mondanom sem kell, hogy nem ez az a hely, ahova én majd a jövőben gyereket akarok szülni. 

Öreganyámmal próbáltam kommunikálni a jövőmről... Hogy ha most nyárra elmegyek dolgozni, akkor a megkeresett pénzt mibe fektessem, hogy még több pénzt tudjak csinálni majd a jövőben... Aero kick box edzőit csináljak 68 ezer Ft-ért, vagy tükörreflexes gépet vegyek 130 ezerért, és ha marad még egy kis pénzem, akkor az előző két lehetőség valamelyikéhez csapjak hozzá egy kicsi, három hónapos masszázs tanfolyamot? Ami tényleg csak azért kéne, hogy legyen még egy papírom, és azzal is tudjak melózni. 

De neeeem, nem lehet ilyesmikről beszélni, mert nem lát túl a jelenlegi pénzügyi szarságokon, nem lát túl a számlákon, nem lát túl anya halálán, leragadt 4 évvel ezelőtt... Nem hisz bennem nem hiszi, hogy nekem bármi is sikerülhet, mert én nem értek semmihez, csak ahhoz, hogy elb@sszam a pénzt...
Nem érti meg, hogy ha közalkalmazottként fogok dolgozni ez kórházban, akkor nem fogok nagyon többet keresni 90 ezer Ft-nál, azzal meg nem sokra megyek ebben a kurva országban, pláne, ha olyanokon agyalok, hogy kutyát akarok, aztán majd saját házat, majd még utána saját családot... A fejemhez vágja, hogy mi a fenének akarok másik házat, amikor itt van ez. Ja, egy lyuk az emeleten, amiben nap, mint nap eszembe jut az a sok szar, amit az előbb leírtam. Erre mi a reakció? Hogy én mit háborgok anya halála miatt, amikor ott se voltam...?! wtf?! Igen, abban a pillanatban, amikor kilehelte a lelkét, abban a percben valóban nem voltam ott, mert akkor a tanyán voltam, és Joci száguldozva hozott haza, amikor telefonáltak, hogy most van a nagy baj... Azt a percet lekéstem, bánom is a mai napig, de segíteni, akkor sem tudtam volna... De láttam azt a négy évet, ami alatt Anya teljesen elfogyott, láttam totálisan tönkremenni, láttam, ahogy felemészti a rák...Láttam holtan a mellettem lévő szobában, láttam ahogy elviszik... Emlékszem, hogy másnap ülve őrjöngtem az előszobában... Már egy hónapja voltunk csak ketten Zoli apuval, amikor a közvélemény miatt elköltözött innen... Mert ő nem maradhat itt velem, mert mit mondanak majd mások arra, hogy ő velem él?
Szóval, az hogy anya meghalt, nekem éppen olyan kurva szar, mint neki... Tudom, azt mondják, ha szülő veszti el a gyerekét, az sokkal fájdalmasabb, mintha egy gyerek a szülőt. Aha, persze, elhiszem. Csak nem mindegy, hogy mikor és milyen formában.

Lehetnék, egy kicsit megértőbb, de most nem vagyok megértő. Nem és nem! Tele vagyok tervekkel, ő meg kicsit sem hisz bennem. Nem érdekli semmi, totál pesszimista, nem lehet vele semmiről beszélni, mert mindig ott lyukadunk ki, hogy mi milyen szarul állunk anyagilag... És nem fogja fel, hogy pont ez ellen próbálok tenni:  tanulni, tanulni, tanulni, hogy a gyógytornász végzettségem mellé legyen még 2-3 papír a kezemben, amivel majd egy olyan életet tudok megteremteni az elképzelt családomnak, amilyen nekem nem lehetett. Egy olyan életet, amire anya is büszke lenne! Nem érti meg, hogy edzői végzettség meg fényképész tanfolyam az nem csak úgy az ember ölébe hullik, hanem igenis bele kell ölni pénzt. Igen, sok pénzt. De utána ha meg tudok vele dolgozni, akkor nem megérte? Tudom, hogy nem vagyunk milliomosok, és pontosan ezért akarok elmenni 2 hónapra dolgozni az ország másik felébe, hogy pénzhez jussak. Nem hiszem, hogy nagy bűn az, hogy már azon agyalok, hogy mibe kéne befektetni majd azt a pénzt (ami még meg sincs...), ami nem lenne hülyeség...

Ja, és akkor még végszónak megjegyzi azt is, hogy az, amiben apa meg én hiszünk (történetesen, hogy a halál után van valami másik élet, és nem elvágják az egészet csak úgy), az hülyeség, és jobb lenne ha letennék róla, mert anya nem létezik sehol...  Igen, persze, így aztán tényleg hozzá lehet állni az élethez!

Most kifejezetten várom, hogy elmenjek Kehidára, vagy akárhova... Várom, hogy megmutassam a világnak: megcsinálom! Anya is megcsinálta, egyedül vitt véghez mindent, pedig akkor én már én is ott voltam az oldalán... Én is megcsinálok mindent, de mindent, amit elterveztem: a diplomát, a tanfolyamokat, a házat, a családot...  Egyetlen ember ad most ehhez az egészhez erőt: Robi. Mert úgy sokkal könnyebb a jövőre gondolni, és tervezgetni, ha van melletted valaki, aki ugyanazt akarja, amit te, ugyanazok a céljai, ugyanazok a tervei... És azokat komolyan is gondolja.

Lehet, hogy ez most nagyon tömény és őszinte volt, de nem baj.... erre való a blog... némán kidühöngtem magam... majd írok normális(abb) bejegyzést is, mert sok minden történt megint 2 nap alatt, de ahhoz előbb el kell mennem spininngelni, hogy maximálisan lehiggadjak...