Kutyám nélkül soha!

"Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik."

Az elmúlt hetekben nagyon sok minden történt velünk, és nem igazán a blogírással voltam elfoglalva. Rájöttem, hogy az életben bármi történjék is, a kutyámmal mindig ott leszünk egymásnak, és soha nem fogom cserben hagyni... És most úgy néz ki, hogy ehhez a mániámhoz találtam kétlábú társat is, aki elviseli a hülyeségeimet és így szeret, ahogy vagyok... 

 Attilát november 30-án ismertem meg a bajai kick box gálán és már akkor tudtam, hogy nekem van kitalálva, amikor a mérlegelésnél megláttam a hatalmas tappancsos-farkasos tetoválást a vállán. :) Már másnap beszélgetni kezdtünk és december közepén találkoztunk először. Pécsudvardon lakik, ami Pécstől csupán néhány kilométerre van- úgy néz ki, hogy nem tudok elszakadni ettől a várostól :) A jó hír, aminek külön örülök, hogy mamáéknak is nagyon szimpatikus, nagyon jól kijönnek egymással, ez pedig nagy szó, mert az öregeknek elég nehéz megfelelni... De Attilának sikerült :D Én is nagyon bírom az ő szüleit, meg a tesóit is. Anyukájával azonnal volt közös téma, ugyanis ápolónőként dolgozik :)  A kutyaszeretetével kapcsolatban sem tévedtem, neki is van két ebe: Sárpi, az ivartalanított keverék és Sára, a pitbull leányzó :D
Remélem, sokáig fent állnak majd ezek a mostani állapotok, és hamarosan úgy alakul az életünk, ahogy azt elterveztük... Történetesen, várjuk azokat a vasárnapokat, amikor nem kell egymástól elköszönnünk és külön töltenünk a dolgos hétköznapokat... :)
Először féltem ettől az egésztől, mert rájöttem, hogy a kutyámmal és a boxkesztyűimmel, szerelem nélkül vagyok a legerősebb... de jött Ő és megingatott mindent... Már nem bánom. Szeretem. :) Múlt héten kaptam tőle egy pici, kék köves gyűrűt. Nem eljegyzési, de én nagyon örültem neki, mert egyrészt még soha senkitől nem kaptam gyűrűt, másrészt ez az ékszer még akkor is az összetartozást jelenti, ha még nem azért kapja az ember lánya, mert eljegyzik... :)

Az új évet úgy kezdtük, hogy elvittük Dextert Mohácsra, Dr. Szabó Lajoshoz, aki egy ortopéd specialista állatorvos. Megröntgenezte Dex lábát, hogy kiderítse mitől sántít már egy jó ideje. Enyhe fokú könyök dysplasiát állapított meg, aminek következtében porckopás- és leválás következett be, ezért műtétet javasolt... Ettől féltem a legjobban... Január 15-én megtörtént az első műtét: kipucolta az ízületet arthroscop-pal. Én nem tudom, hogy milyen érzés az, amikor az embernek gyereke van, de biztosra veszem, hogy valami ilyesmi... Amikor azon az estén hazaértünk az állatorvostól és lefektettem a fél kába kutyámat az előszobában, akkor csak ráborultam és hagytam, hogy csorogjanak a könnyeim... Pedig minden rendben ment, nem volt semmi gond, csak egyszerűen nagyon aggódtam érte... Nem is tudom elmondani, hogy mennyit jelent nekem ez az eb... A műtét másnapjának éjszakáján engedtem be Dextert először a szobámba úgy, hogy ott is aludhatott. Aki még nem aludt el úgy, hogy lelóg a keze az ágyról, és azt néha megnyalja egy hálás kutya... az nem is tudja, mit vesztett...
Ezúton is köszönöm a támogatást és a szurkolást mindenkinek, legfőképpen Csabának, Dex tenyésztőjének, aki nem csak sokat segített, de vállalta, hogy kifizeti a műtétet... Jó érzés, hogy vannak még ilyen emberek a világon, akik igen is felelősséget vállalnak az általuk tenyésztett kutyákért! :)

Sajnos, sort kellett keríteni egy második műtétre is, mert a doki szerint olyan szűk Dexter könyökízületi rése, hogy ha nem operálja meg még egyszer, akkor kiújulhat ez a porckopásos probléma... Múlt hét pénteken volt a procedúra: a Doktor átvágta a kutya singcsontját, kivett belőle egy darabot (ulna osteotomia), ezáltal növelve az ízületi rést. Ez nagyobb szabású műtét volt, most két hónapig fog sántítani szegénykém, de nyárra teljesen meg fog gyógyulni és mindenféle kutyás sportra alkalmas lesz. 100%-os munkakutya lesz! A doki mondta, hogy időben észrevettük a problémát és olyan enyhe fokú porckárosodás jött létre, hogy szinte észrevehetetlen, tökéletes gyógyulás várható. :) A második műtétről Attila hozott haza minket, aki kijelentette, hogy ez a minimum, amit a nevelt fiáért bevállal... :)

"Aki engem szeret, szereti a kutyámat is."

Amióta megműtötték, azóta gyakorlatilag Dexter lett a lakótársam. A munkaidőmet leszámítva szinte egész nap bent van, mert természetesen a hónak aznap kellett leesnie, amikor az első operáció volt.... A sebeinek nem tesz túl jót a hidegben való fekvés, ezért lényegében véve beköltözött a lakásba. Néha nehéz vele, mert egy nagytestű munkakutya nem lakásba való, de kezdünk egyre jobban összeszokni, és ha törik, ha szakad akkor is kibírjuk ezt a pár hetet, amíg ilyen rossz idő van... 

 A mostani hétvége döbbentett rá igazán arra, hogy ez a srác mennyire szeret engem, és hogy nekem igen is egy ilyen emberre van szükségem mint Ő...  Mert nem mindegy, hogy mit vagy képes megtenni a másikért...
Csütörtökön, dél körül hívott mama, hogy baj van, mert Dexter megcsúszott a lépcsőn, leesett és annyira fáj a lába, hogy maga alá pisilt-kakilt... Nagyon ideges lettem, mert a munkaidőm háromig tart, nem tudtam előbb eljönni a kórházból - a két műtét miatt így is egyszer szabit vettem ki, egyszer pedig elkéredzkedtem előbb...  Természetesen aznap készültem Pécsre, mert Attilának szalagavatója volt pénteken... Majdnem sírva hívtam fel, hogy mi történt, és hogy nagyon nagy gond lenne-e, ha kutyástól mennék...? Rögtön arra gondoltam, hogy biztosan idiótának tart, hogy ennyire nem bírok elszakadni Dextertől, mikor mamáék is tudnának rá figyelni, de 10 perc múlva visszahívott, hogy megbeszélte a szüleivel: jöhetünk, várnak mindkettőnket... Annyira hálás voltam, hogy el sem tudom mondani... Összecsomagoltam, mama vonatra rakott Dexterrel együtt, és három órás út vette kezdetét. Közben néztem a "fiamat" és arra gondoltam, hogy szegény Rexszel olyan sok felé nem mentünk el... De Dexszel már is több helyre jutottunk el, és megfogadtam, hogy ahova csak lehet, oda viszem magammal... Minél több időt kell együtt tölteni, hogy szép és tartalmas élete legyen neki is. Ránéztem és csak annyit mondtam neki: "Ez is egy kaland, amit ketten élünk meg." :)

Szerencsére az utat jól viselte, vagy aludt vagy nézelődött, csak a dombóvári átszállás volt kissé nehézkes a vonat hatalmas lépcsői miatt. Az emberekben pedig most kivételesen kellemeset csalódtam... Nagyon segítőkész kalauzzal és útitársakkal találkoztam, akik segítettek a csomagjaimat pakolni, amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy a közel 40 kilós ebemet fel- illetve lejuttassam a vonatra/ról.

Amikor leszálltam Pécsen, Attila már várt, és én egyből magyarázkodni kezdtem neki, hogy biztosan azt hiszi, micsoda egy idióta vagyok, hogy képes voltam elhozni a sánta kutyámat is magammal hétvégére, csak mert megesz az aggodalom... De tévedtem. Közölte, hogy így szeret és nem kell neki senki más, még ha normális is :)
De Ő legalább már a kapcsolatunk elejétől fogva tudja: ilyen vagyok. Kutyás. Hatlábú. És ilyen is maradok, amíg világ a világ... Kutyám nélkül soha. Így fogad el, és ez mindennél többet jelent nekem... 

Sárpi kutya át lett költöztetve Attila mamájához, Joli nénihez, mert nem igen jön ki más kutyákkal, főleg kanokkal. Így Dexter Sárával osztozott a boxon, illetve az udvaron. Jól kijöttek egymással hál' istennek :) Pénteken és szombaton csináltam róluk sok-sok képet :) 

Pénteken egy fél napra magukra hagytuk az ebedliket, ugyanis délután ötkor volt Ates szalagavatója. Bementünk a pécsi lakásukba, ahol kényelmesen el tudtunk készülni és csinosba vágni magunkat. Attila húga, Dalma csinált rólunk pár képet, Attila anyuja megcsinálta a hajam, majd mentünk is a Lauber Dezső sportcsarnokba, hogy végignézzük a szalagavató műsort:)

Zsolti, Leon, Ates - a három gengszter :D

Az avató után elmentünk Tesco-ba, vettünk bort, almalevet meg nekem zoknit, mert a csütörtöki nagy riadalomban azt elfelejtettem hozni :D Ates barátait elvittük haza, ők mentek be a városba bulizni, mi pedig a lakás felé vettük az irányt, ahol édes kettesben iszogattunk és pizzáztunk :)

Szombaton visszamentünk Pécsudvardra ebédelni, no meg persze azért, mert a kutyáink már nagyon vártak minket :) Délután még kicsit kockultunk, majd összepakoltunk és Ates ötlete alapján eljöttünk hozzánk Bajára. Ez már csak azért is jó volt, mert gyorsabb volt, mint a vonat, mindenkinek kényelmesebb így és a vonatjegy árát inkább beletankoltam a Suzukiba... :) 

A mai nap nevetgéléssel, halászlével és vízvezeték szereléssel telt, majd Attila sajnos elég időben elment, hogy még világosban érjen haza. Máris hiányzik... :)

Most ismét Dexterrel vagyunk itthon, ketten. Itt szuszog mellettem, miközben lassan a végére érek ennek a szép hosszú bejegyzésnek, és ez nagyon jó érzés. Mármint, hogy itt szuszog... :) Szeretek úgy elaludni, hogy tudom: ott fekszik az ágy mellett, őrzi az álmom, én pedig az övét...