Ma van négy éve, hogy Anya már nincs köztünk... hihetetlennek tűnik, hogy ilyen hosszú idő telt már el azóta, hiszen az emlékeim semmit nem halványultak... Minden áldott nap gondolok rá, mindig hiányzik. Annyiszor eszembe jut, hogy milyen kár az, hogy Robit nem ismerhette... Pedig Ő egy olyan fiú, aki mellett boldog vagyok. Remélem, onnan fentről azért látja, és ő is tudja ezt...
Az első egy évhez képest ma már könnyebb... Könnyebb, mert tudom, hogy valahol létezik, valahonnan figyel és vár ránk. Talán még Rex is ott ül mellette és ketten várják a nagy találkozást... :')
Soha nem fogom Őt elfelejteni, talán az lehetetlen is. Rettenetesen szomorú vagyok, hogy nem láthatja majd a diplomaosztómat, az unokáit... De tudom, hogy velem van... A múltkori álmom óta tudom.
"Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
ám a halál ténye
nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk."
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
ám a halál ténye
nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk."
(Marjoire Pize)
 |
| 'Anya, ha vakuzok mindig becsukod a szemed, csinálj már valamit!" |
Találtam egy nagyon szép verset, Sz. Krisztinától. Ő korábban veszíthette el az édesanyját, de a vers mondanivalója attól még ugyanúgy igaz rám is...
"Egy éves voltam mikor megtörtént,
Akkor egy élet megszakadt, véget ért.
Tudom, hogy nagyon szeretett engem,
Hisz a szüleim sokszor mondták nekem.
Sokat gondolok rá, érzem vigyáz rám,
Azt is mesélték, így hívott: pici rózsám.
Tudják, hogy nagyon jó ember volt,
Nekem fáj, hogy közbeszólt a sors.
Úgy szeretnék a szemébe nézni,
A kedvenc történeteimet mesélni.
Mesélni a barátokról, a szerelmekről,
S még beszélgetni magáról az életről.
Igazságtalan, miért nem lehet velem?
Remélem érzi, hogy hiányzik nekem.
Bárcsak egyszer egy órára visszajönne,
S elmondaná milyen volt az ő élete.
Mama, annyiszor szükségem van rád,
Hogy nem lehetsz itt nem a te hibád.
Bárhol is vagy, remélem, hogy boldogan,
Szeretlek, de ezt sosem mondhattam..."
Akkor egy élet megszakadt, véget ért.
Tudom, hogy nagyon szeretett engem,
Hisz a szüleim sokszor mondták nekem.
Sokat gondolok rá, érzem vigyáz rám,
Azt is mesélték, így hívott: pici rózsám.
Tudják, hogy nagyon jó ember volt,
Nekem fáj, hogy közbeszólt a sors.
Úgy szeretnék a szemébe nézni,
A kedvenc történeteimet mesélni.
Mesélni a barátokról, a szerelmekről,
S még beszélgetni magáról az életről.
Igazságtalan, miért nem lehet velem?
Remélem érzi, hogy hiányzik nekem.
Bárcsak egyszer egy órára visszajönne,
S elmondaná milyen volt az ő élete.
Mama, annyiszor szükségem van rád,
Hogy nem lehetsz itt nem a te hibád.
Bárhol is vagy, remélem, hogy boldogan,
Szeretlek, de ezt sosem mondhattam..."
Én mondhattam neki, hogy szeretem, de mégis úgy érzem, hogy sosem elégszer... Amikor "nagylány" lettem egyre kevesebbszer... kevesebb puszit osztogattam neki... és ezt annyira sajnálom! Bármit megtennék, hogy kimondhassam még egyszer: ANYA SZERETLEK! Bármit megtennék, hogy még egyszer megfoghassam a kezét, hogy adjak neki egy puszit... Menjetek és mondjátok ki édesanyátoknak helyettem is!!!
Sosem értettem azokat a korombelieket, akik veszekednek az anyukájukkal. Nem kell, hiszen ők csak nekünk akarnak jót... Nem kívánom senkinek azt, amit én átéltem, de éppen ezért: ne veszekedjetek az anyukátokkal, ne beszéljetek vele csúnyán, vagy türelmetlenül... mert egyszerűen: nem érdemlik meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése