2013. augusztus 8., csütörtök

Szülinapomra

A mai nap folyamán egy 12 éves kislánnyal tornáztam, akinek tegnap műtötték a térdét. Amikor bementem hozzá, akkor az apukája kezébe kapaszkodott, félt, hogy nagyon fog fájni, a sírás határán állt. Az első hajlítás alig ment, aztán szépen lassan, közös erővel, sikerült behajlítanunk azt a térdet, kb. az előírt fokig. Aztán még többször is... :) A végén betettem a lábát a térdmozgató gépbe és minden gond nélkül felvittük 90 fokig. Volt ám öröm, apuka részéről is, el sem hitték, hogy ez már a műtét másnapján így fog menni :) Amikor toltam ki a gépet, akkor apuka megkérdezte:

- Szereted ezt a munkát?
- Igen, persze! :)
- Jól is áll neked... 

Örömmel hallottam, és tényleg szívesen csinálom ezt. Szinte nem is munka. Megcsinálom, mert segíteni jó érzés, és nem is olyan nehéz, ha meg tudod tenni ezt másokért. 

Délután, a nagyviziten újra bementünk a lánykához, akkor már nem voltak ott a szülei. Tudtam, hogy ki fogják húzni a csövet a térdéből, ami - ha csak egy percig is - de fájdalmas lesz. Odamentem, leguggoltam mellé, és ő reflexből nyúlt a kezem felé és szorította, amíg a főorvos kiszedte a drain-t. Nos, az az érzés, amikor valaki így nyúl feléd... az a leírhatatlan!!! Bízik benned, segítséget, könnyebbséget vár tőled és nem nagy dolog ez: egy kézszorítás jókor, jó helyen. Huszonharmadik szülinapomon megtapasztalhattam ezt az érzést. Köszönöm.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése